Az ispánki kitelepítettek emlékére

RÓKA GYULA KITELEPÍTÉS: ISPÁNK, 1950. JÚNIUS 23.
1950. meleg júniusának utolsó hetében levelet hozott kiskunhalasi munkahelyemre a posta. Édesanyám írt Ispánkról, szülőfalumból:

1. LEVÉL 1950./23-án.

„Drága Gyurkám
Ma reggel Bözsiéket 4 napos kislányukkal együtt az egész családot vagonba rakva Hortobágyi Kanota pusztai áll. gazdaságba szállították kevés holmival, állítólag. Bözsit betegen 4 napos gyerekágyról. Pénzt küldjük,ha tudsz valamit és ha befejeződik iskolád, ha ugyan ott lesznek, keresd föl, költséged fizetve, pénzt küldök.
Lelkiállapotom nem enged mást írni.
Csókol Édesanyád"

így lettem személyesen érintett én is sok ezer nyugati és déli határsávban élő család sorsában, amiről ma már ezzel a baljóslatú szóval emlékezünk meg: kitelepítés. A következő, június 29-i nagyon zaklatott, részletes levélben azt is megírta édesanyám, mi történt június 23-án Ispánkon. A falu lakosságának közel 10 %-át, 20 embert hurcoltak el, indítottak marhavagonokban az akkor még ismeretlen úti cél, a hortobágyi Kónya-pusztai kényszermunkatábor felé. Köztük volt a testvérem, Tolvaj Ernőné 4 napos csecsemőjével és férje családjával.

2. LEVÉL
Ispánk, 1950. június 29. csütörtök  du. 2 óra

„Drága Gyermekem
1950. június 23-án virradóra reggel 2 óra. Rendőrökkel, államvédelmiekkel megrakott teherautó érkezett Ispánkra. Tolvaj Károly, Vörös Kálmán, Dávid Sándort a törvény nevében fölverték, a kultúrházba kísérték. Belügyminiszteri rendelet felolvasása után 4 órai csomagolás után kocsira rakva Őriszentpéter állomásra, Hortobágy Kanota puszta áll. gazdaság, ellátott útlevéllel du. 2-3 óra között családonként vagonba rakva útba indították. Teljesen váratlan. Este 10 óráig Ernő itt volt nálunk. Zoli, Édesapád Hegyháthodászra vezették a bikát, őket vártuk haza. Bözsi előtte hétfőn de. 11 órakor betegült meg szerencsésen, minden baj nélkül. Este 11 órakor lefekszünk, hallottuk az autót. Csak reggel tudtuk meg a szörnyű valót. Én fejtem, hívnak be. Győző állt a konyhaajtóban, egy rendőr kíséretében. 2 nagy sonkájuk itt volt, azért jött. Kisírt szemmel állt. Kérdem, mi újság? Azt mondta visznek. Én ha ráérek, menjek el a Bözsihez. Mondtam én most is ráérek. De most nem jöhet oda, mondja sírva. Én nem tudtam maradni, mentem. Vörös Józsefek házát elkerültem, kiabál az Ernő anyja, hogy nem mehetek oda. Kérdem, hát a Bözsi? Úgy van, egyelőre az marad. Akkor Lacit hívják, de az udvarba őt sem engedték be, küldték a J. dr-ért. Ideért autón. Bemenet azt mondja neki az ávós: csak azt mondhatja Bözsire, hogy szállítható. Pár perc az egész, úgy 6 óra körül. Lacinak kiabál az orvos: a kisgyerekre vigyen egy kendőt. Erre mi a Sárival nem tudtunk magunkon uralkodni. Megindultunk feléjük. Bita Daniék házához érve Bözsi halott halványan, felöltözve jön ki. Azt nem lehet leírni betűvel, mit éreztem. Minden kiabálás, tilalom ellenére odaszaladtam. Összeborulva, durva ávós kezek között én elbúcsúztam tőle, de durván meglökve ott is. A dr. besegítette autójába, kislányát Ernő hozta utána, tőle már nem búcsúzhattam el. Az állomásra a J. elvitte, ott a váróteremben volt, míg a kocsi és a többiek mentek. Senki még istenvelit sem mondhatott senkinek. A sáncra ráborulva odaszalad a Sári, onnan vett fel, vezetett el a pribékek puskatusa elől, ha ő nem segít, ott ver meg. Különben egy-egy házat 8, 10 fegyver őrzött. Amelyik házban volt élelem, ruházat, mindent elvittek. Bözsinek sokja itthon van, de ott van az a gyönyörű szekrénye, még helyre sem volt téve és az ajándékba kapott edénye, az itt maradt. A leltározó jegyző azt mondta, adjunk be igénybejelentést, ezt visszakapjuk. De az ispánki vezető urakat megszállta a szajrézás hatalma. Dávidoknál kezdtek leltározni, onnan amit lehetett N. E., Gy., T. K. pakultak. A Tolvaj Károlyokhoz mikor mentek, Zoli, Laciék, Pistáék mentek. Mikor látták, hogy nem lehet onnan pakulni, a Gy. magából kikelt hangon intézkedett: az ajtót becsukni, ne zavarja őket senki. Pedig fél órával előbb meg volt ígérve, hogy menjünk és a Bözsi dolgait meg fogjuk ... A falu emberi érzéssel bíró lakói munkakedv nélkül lődörögnek. Gondold, mit éreznek a kommunisták iránt. S. család, J. és a megnevezettek boldog megelégedése közben szabadon garázdálkodnak a szerencsétlen családok baromfi és disznó állapotával. Nyakló nélkül ölik, pusztítják abban a jó cselekedetben, hogy a leltározó urak és az aratók kóstolására kell. Most a megmaradt összes állatokat valahová áll. gazdaságba szállították. Ingóság mai napig megvan, állítólag azt is elviszik. Bűnük nem is a kulák bűn, inkább bosszú műve, a sok fenyegetés képpen inkább politikai, ahogy mondják. Mindenesetre a helyi szervek végett van. Vagy 30-40 családot vittek el a környékből. A környék hangulata borzasztó elkeseredett. Amikor pénteken du. elvitte a vonat, a Zoli reggel elvolt a pénzért Körmendre. Du. 1/2 2 órára hazaért, elment Szentpéterre, ha tudna nekik pénzt adni, mert pénz nélkül mentek él. Hála a jó Istennek, még ott érte őket és ott el tudott tőlük búcsúzni. A szerencsétlen beteg Bözsit már a vagon deszkáján szalmán fekve látta és köszönt el tőle. Megkeményedett szívű öreg emberek sírtak ezen az állati kegyetlenségen, hogy egy 4 napos gyönge, beteg asszonyt így visznek el. Azt hittem, én gyönge, beteg szívvel átélni nem bírom, de talán az Isten és a bosszú engedi, hogy megkeményedve, Istenbe vetett hittel várom a megtorlást. Ezt, amit leírtam, ezt csak én tudom leírni. Aki teljesen ott éreztem át, de meg a másikak aratnak, különben is énrám került volna az írás. Édesapád azt mondta, hogy meg tudsz birkózni az elkeseredéssel. Azért nem muszáj megválnod állásodtól, rajtunk ez már nem segít. Mindenesetre teneked nem kell tanácsot adni, csak úgy említésből elmondta. És bármit gondolsz, tudjuk, érzésed velünk van. Ahol a mi otthonunk, ott a tied is. Mi egyáltalán nem vagyunk most benn, csak az Ernőék révén ért ez a balsors. Még azt: az Ervin vasárnap hazajövet tudta meg a hírt. ő önként otthagyva a gépállomást, Horváth Gyuláiktól élelmet, én neked 1 ing és alsónadrágodat adtam és elment valamerre, de csak az országban, maga sem tudta, hova.

Sokszor csókol megtört szívű Édesanyád"

Édesanyám újabb levele július 9-i. Ebből a további részletek derültek ki:
„... Mi a legnagyobb kétségbeesésben vagyunk, semmit nem tudunk puszta kovácsolt híreken kívül, de mindenesetre semmi megnyugtató nincs. Az elkeseredés nagyon nagy, ugyanolyan a gyűlölet. Állítólag Hortobágyon vannak, mindenesetre kik élnek. De azt beszélik, hogy hiába kísérletezel, meg sem közelíthetik őket ... De hát mindenesetre próbáld megkeresni őket, vagy azt megtudni, élnek-e? Pl. Bözsi és kislánya kibírták-e olyan gyöngén a hosszú utat. Néha azt hiszem, hogy nem bírom, teljesen tönkre vagyok, közben néha mégis arra gondolok, jó az Isten, talán mind ahogy sírva elbúcsúzott tőlem, hogy ne sírjon édesanyám, még találkozunk, talán igaz lesz még, adja az Isten ... a kitelepítettektől ... az összes állatállományt elhajtották a Nádasdi termelőcsoportba. Disznókat Körmendre vitték. De azokból az ispánki teljhatalmú urak öltek le az aratók kosztolása címén. N. és J-ék tehát jól éltek, de nem az aratók. Az aratás mindenhol befejeződött, ezekét a szerencsétlenekét az Eposz ifjak is segítették aratni. Az állatokat az ispánkiak meg akarták menteni, de a kommunista vezetők féltették, hátha még megmarad nekik és azt mondták, vigyék, itt úgysem tartják el Mi is el akartuk a lovakat hajtani, de a Gy,. azt mondta, szó sincs róla. Bözsiéknél, Vörös Kálmánéknál még elég tűrhető, de azt mondták, a Dávid Sándoréknál ami elvihető volt, mindent elhordták.... O. most járt itt, érdeklődni és vigasztalni. Azt mondta, hogy lehet , hogy vonaton nem tudsz odajutni, de mindenesetre kísérelj meg mindent.... P. hallotta, hogy 13-án voltak Ispánkról értekezleten 5-en, ők írták alá a kijelölteket, vagyis ezeket a szerencsétleneket. T., N., B., Mndsz részéről és még egy .... Csak arra kérem a jó Istent, hogy sikerüljön őket neked föltalálni, hogy egy kicsit meg tudnék nyugodni. Csókol és kér szomorú édesanyád."

Édesanyám levelein kívül még továbbiakat kaptam Pankaszról június 26., 28., július 4. feladással. A kitelepítés és a következő hetek „légkörét" megőrző leveleket egy borítékba zártam ezzel a felírással: „Az utókornak. Lezárva 1950. július 13-án. R Gy." Akkor nem hittem, hogy életemben felbonthatom a borítékot. Csak amikor az utolsó szovjet katona is hazamasírozott a záhonyi hídon, akkor nyitottam fel. A leveleket közgyűjteménybe - levéltárba - szántam. Ezeknek a leveleknek az alapján indultam az elhurcoltak keresésére is és így lettem az, aki megtalálta őket, aki először vitt hírt róluk az otthoniaknak. Ebben az írásban most arról akarok részletesebben szólni, hogy történt az 1950. június 23-i kitelepítés Ispánkról a Hortobágyra, Kónya-tanyára, hogyan találtam a kitelepítettekre és hogy mely források használhatók a témával kapcsolatban. A terjedelem korlátai miatt az elhurcoltak Kónyán töltött harminckilenc hónapjáról, szabadulásukról és az azt követő évekről most nem beszélek, ezekről egy magnószalagom van. Az is megérdemelne egy külön írást! Mielőtt azonban a részletekre térnék, két általánosan és általam is használt fogalomról, valamint a hortobágyi táborokról kell röviden szólnom. Az egyik, általában használt kifejezés az „ávó", „ávós". A magyar államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) 1946 őszén jött létre. Két évvel később, a feladatok és az állomány jelentős bővítésével pedig az Államvédelmi Hatóság (AVH). 1950. január elsejével az AVH kibővült a zöld parolis határőrséggel és a katonai elhárítással, egyben önállósult a Belügyminisztériumtól. Az 1950. június 23-i akció közvetlen erőszakszervezete a karhatalmi „kék ávó" volt. Ezt a kitelepítést nyugaton Soprontól Szentgotthárdig, délen Szentgotthárdtól megközelítően Makóig 20-30 kilométer mélységben hajtották végre. A „kitelepítés" kifejezést eredetileg és hivatalosan a magyarországi német lakosság (a svábok) elhurcolására, illetve a magyar-csehszlovák lakosságcserére alkalmazták a korabeli magyar hatóságok. Ezek a kitelepítések 1948 közepéig lezajlottak. Az 1949-től 1953-ig húzódó időszak országon belüli, erőszakkal történő lakóhely-megfosztási formák közös ismertetőjele volt, hogy az akkori jogalkotás értelmében „törvénysértés nélkül" mentek végbe és jogerős bírói ítélet nélkül alkalmazták őket. Lebonyolítási módjaik, típusaik azonban különbözőek voltak. Hegedűs András volt miniszterelnök a Gulyás-testvérek „Törvénysértés nélkül ..." c. könyvében elmondja, hogy a megtorlásoknak „tulajdonképpen három alapfokozata van ... Az egyik az a kitelepítési típus, amikor a lakóhelyről rendőrségi ügyekkel összefüggő politikai problémák miatt kitiltanak embereket." A legjellemzőbb erre az 1951. május 21-én megkezdett budapesti kitelepítés volt. Esetenként a kitiltásban nem is jelölték meg, hogy feltétlenül hol kell laknia. - A másik típus a deportálás. A deportálás esetében a család mindig együtt ment a családfővel. A legnagyobb méretű, a jugoszláv határszegélyből 1950-ben és 1951-ben történt deportálás volt, vagyis az, amelyikbe Ispánk is beleesett. Ennek hivatalos indoklása szerint „igen közelinek tartottuk a harmadik világháború előjátékaként esetleg bekövetkező jugoszlávok elleni háborút." - A harmadik típus az internálás, hivatalos nevén a rendőrhatósági őrizet alá helyezés. (Ilyen internálótábor volt pl.: Recsk.) Az internálótáborok szélesebb korú megszervezése 1949-től kezdve a Szovjetunióból hazatérő, az ottani táborok kialakításában már tapasztalatokat szerzett Garasin Rudolf nevéhez fűződik. Szombathelyen laktanyát neveztek el róla! A köztudatban az 1950. és 1951. évi - tömeges - deportálások is kitelepítésként élnek. A Hortobágyra deportáltak az ottani lakosság körében telepesként ismertek. Ezért használom én is az 1950. június 23-i eseményekre a kitelepítés elnevezést.
A hortobágyi táborokat már 1948-tól kezdték a nyugati, majd a jugoszláv határrészről kitelepített „megbízhatatlan elemek"-kel, javarészt kulákokkal építtetni. Ezeknek a korabeli fedőnevükön „szociális táboroknak" a létszáma 1951 nyarától duzzadt fel jelentős mértékben. A csúcsidőben, 1953-ban 43 tábor volt az országban. Ebből 19 volt a Hortobágyon szögesdróttal körülzárva (pl. a hírhedt 13-as számú Kócs-pusztai, vagy a Tiszagyenda határában, Kormópusztán létesített tábor). Itt voltak a legmostohábbak az állapotok. A Kónya-pusztai tábor - ahová az őrségieket 1950-ben vitték - ugyan nem volt szögesdróttal kerítve, de az elhelyezés és a bánásmód alig különbözött a zártabb táborokétól. A hortobágyi táborok 1952 közepéig fogadták az embereket. Az itteni táborrendszer lakossága kb. 10-15 ezer volt. Az 1950 júniusi kitelepítésről kevés dokumentumot találtam. Ezekből és a szóbeli elbeszélésekből azonban megalapozottnak látszik, hogy „főpróba" volt mind szervezettségét, váratlanságát, mind brutalitását tekintve. Szervezettsége szerintem felért a száz főnél többet foglalkoztató üzemek államosításának végrehajtásával! Az előkészítés egyik fázisa a kitelepítendők kijelölése volt. Ez a járási ÁVH-n történt az egyes falvak párt- és tömegszervezeti funkcionáriusainak a közreműködésével. Az egyik idézett levél szerint Ispánkról június 13-án 5 fő ment be ezért Körmendre. (Közülük még ketten élnek, de jó lenne szóra bírni őket!) Az iratok a kitelepítési sávban érintett ávó irattárak június 13. körüli anyagaiban rejtőznek. Az előkészítés során előre, a berakó állomásokra gyűjtötték a megfelelő számú marhavagont, ide irányították a teherautókat az ország távoli vidékeiről is. Őriszentpéteren a volt vásártéren pl. miskolci teherautók is voltak. Az alkalmazott erőszakszervezetről és módszerekről a Gulyás-testvérek már említett könyvéből Kovács Lajos volt ávós karhatalmi katonát idézem: „Délután riadó. Kiadtak három napi hideg élelmet, 120 darab éles lőszert, zseblámpát, bilincset mindenkinek ... Este későn, 10 óra, 11 óra felé megjöttek a teherautók ... Ezekben a falvakban mikor kimentünk éjjel, általában 1-2 óra körül, bezörgettünk a lakásokba ... falhoz állítottunk mindenkit. És akkor nekünk már egy papírunk volt, amin rajta volt a neve az illetőknek, akiket el kellett onnan a lakásból költöztetni ... Ha hajlandó, ha nem hajlandó, akkor is visszük ... Ott felszólítás nélkül fegyverhasználat! jogunk volt. Hogyha valaki ki akart lépni a kerítésen, vagy be akart jönni, azt felszólítás nélkül szabad volt lepukkantani ... Akkor azok az emberek még elhozhattak magukkal tehenet, lovat, fogatot, szerszámot ... Ezeket itt Hortobágyon pakolták Id a vagonokból. Itt, mikor idejöttek, elvették tőlük a fogatot, meg a tehenet, meg mindent..." A szervezettségre vall, hogy Kónya-megállóhoz a Hortobágyi állami gazdasággal készíttettek és szállíttattak a vagonokhoz megfelelő mennyiségű, lerakó rámpát. A brutalitáshoz - az egész kitelepítési eljáráson belül - is az egyik adalék a levélben írt orvos esete, akit az ávós arra figyelmeztetett, csak azt mondhatja az édesanyára és Ids gyermekére, hogy szállítható. Még két példa: Amikor Hortobágyon a vagonból kirakták húgomat csecsemőjével, egy ott lakó fiatalasszony meleg vizet készített a fürdetéshez. Ezt a kísérő rendőr a legdurvább szavakkal megtiltotta. Csak az asszony erélyes fellépésére, kiabálására engedte meg végül a fürdetést. A Presbiter c. református lap 1993 november-decemberi számában P.V. tollából a következő olvasható: „A bajánsenyei egyházközség presbitereinek majd a fele erre (a kitelepítésre) jutott. Boncz József apja ravatalon feküdt. A család nem maradhatott a másnapi temetésre." Ispánkról 1950. június 23-án a falu 3 legnagyobb családját vitték el: -Tolvaj Károlyt, feleségét, 80 éves anyósát, 3 otthon élő gyermekét, köztük sógoromat T. Ernőt és feleségét Róka Erzsébetet (húgom) 4 napos kislányukkal, T. Katikával. -Vörös Kálmánt és családját: feleségét, apósát Galambos Gyulát, 3 otthon lakó gyermekét (V. Ida, István, Ella). - Dávid Sándort és családját: feleségét, fiát, továbbá vejét Hosszú Józsefet feleségével és 9 hónapos Éva lányával. Moldova György „Az Őrség panasza" c. könyvében az ispánki kitelepítésről írt a legrészletesebben. Külön becsülöm és nagyra értékelem, hogy az országban először Ő és így írt az Őrségi kitelepítésről! Ispánki riportjában megszólaltatta az akkori bírót, H. Eleket, aki párttitkár is volt. H. Elek elbeszéléséből ismert, hogy az ávósok őt keresték fel éjjel 2 és 3 óra között. Átvitték a másik szerre, a ma tűzoltószertárként használt községházára. A kitelepítést vezető ávós tizedes 3 fős egységnek adott parancsot, hogy H. Elek vezetésével körülfogják a kitelepítendők házait. A családfőket a községházára kísérték, ahol a járási főkapitányság „Véghatározat" címen kiállított kitelepítési határozatát a tizedes felolvasta azzal, hogy az elszállítást aláírás nélkül is végrehajtják. Moldova György riportjában húgom apósa, Tolvaj Károly a következőket mondja: „Három mázsáig lehetett vinni, szekérre pakoltunk zsírt, lisztet, ágyneműt. Egy ló és egy tehén jöhetett velünk. A többi állatunk és holmink elveszett. Egy fásládánk van meg, amit elvittünk magunkkal. A bútort is szétszedték. Mikor hazaértünk, egy illető el akarta adni nekünk a saját konyhaberendezésünket. - Hét órakor egy ávós kísért minket az őriszentpéteri állomásra. Egy vagonban volt a Tolvaj család szekérrel, lóval, tehénnel." Húgomat újszülöttjével Zalaegerszegen ki akarták venni a vagonból. Ő azonban nem engedte. Osztozni akart férje és családja további sorsában. Pedig az induláskor nem tudtak, hová viszik őket. A legtöbben arra gondoltak, hogy a Szovjetunióba. A vonatvezetők is lezárt borítékban kapták meg fő állomásként a következő úti célt. Az egyik, Pankaszról kapott levél szerint „délután 6 óra 20 perckor indult velük a vonat Zalaegerszegről Nagykanizsára", ott további vagonokat kapcsoltak a szerelvényhez, mely „a menetlevél szerint Hortobágyra, Kanota-puszta állami gazdaságba volt irányítva." Az elhurcoltak a kanyarokban megszámolták: a hosszú szerelvény végül ötvenhét vagonból állt. Másnap délután 3 óra körül értek a hortobágyi Kónya-megállóba. Ott a rendőrök az állatokat elvették, azok a többi vagonokból kihajtott társaikkal bőgve próbáltak elindulni visszafelé. Az öregeket és a gyerekeket lovasszekerekre rakták. A többiek gyalog mentek be a majorba, ahol egy deszkából készült barakkba tették a családosokat, két távolabbi juhhodályba pedig a többieket. Az elhurcoltak Kónyán töltött több mint 3 évéről, szabadulásukról és az azt követő évekről a már említett magnószalag alapján szándékomban van még egy későbbi írásban beszámolni. Itt csak néhány jellemző részletet említek meg ezekből: -Az ispánki 3 család a padlás nélküli, deszkatetős, deszkafallal 2 nagy helyiségre osztott barakkba került. Az egyik nagy ajtóval, egyetlen kis ablakkal ellátott helyiségben volt Ispánkról a Tolvaj és a Vörös család. Dávidék a barakk másik helyiségében voltak. Ebbe a barakkba kerültek még a Pankaszról, Szattáról, Nagyrákosról, Bajánsenyéről, Szalafőről, Kerkáskápolnáról, Orfaluból, Kétvölgyről, sőt a zalai Szepetnekről kitelepítettek közül a családosok. Az emeletes ágyakon hárman feküdtek egymás mellett. - A barakkban és a juhhodályokban a 3 év alatt nem volt fűtés. - A táborban meghaltak közül Ispánkról Bita Józsefnét, Őriszentpéterről Nagy Eleket, Szattáról Németh Józsefnét Balmazújvároson, a kórházban meghalt ispánki Dávid Sándort és Galambos Gyulát Debrecenben, Vörös Idát pedig Nagykállón temették el. A Tolvaj család nagymamája, Bita Józsefné a barakkban halt meg. A húgom lepedőbe tette és géppisztolyos rendőrkísérettel lovasszekéren, a „kövesúton" Balmazújvárosra kísérte. A család is fegyveres őrizet alatt volt ott a temetésen. - Kónyán született húgom kisfia, T. Ernő 1952. június 5-én. A debreceni kórházban töltött 3 hét után a kónyai barakkban „nevelődött" tovább a szabadulásig, 1953. október 23-ig. Kónya-pusztán háromszor jártam. Először 1950. július 17-én. A kapott levelek alapján Kiskunhalasról indultam hozzátartozóim és az ispánkiak felkutatására az előző nap, vasárnap 5 óra 5-kor Debrecenbe. A még elég romos állomáson órákig nem mertem kérdezősködni. Végül egy fiatal, pályamunkás kinézetű férfit szólítottam meg. Tudott a Kónyapusztai kirakodásról, de figyelmeztetett, hogy a vonatokat a megállóban rendőrök várják és a nem odavalókat azonnal a táborba viszik. A menetrendtáblázatban akkor még jelezték, hogy az állomásépületek a sín melyik oldalán vannak. A Debrecen-Füzesabony vonalon a Balmazújváros és Hortobágy közti Kónya megálló a vágány jobb oldalára esett. Ezért másnap, hétfőn a Debrecenből legkorábban, 4 óra 30-kor induló vonat utolsó kocsijában utaztam. Kónyán a megállóval ellentétes oldalon szálltam le,
és bár ott töltés nem volt, mint arra számítottam, a magas fűben elrejtőzhettem, míg a vonathoz kijött rendőrök el nem mentek. Akkor bekopogtam a bakterházba. Az öreg vasutas házaspár kétségbeesve bújtatott el a kamarába, ahonnan csak akkor jöttem elő, amikor a megálló kútjához a táborból vízért jöttek. Véletlenül az első vízhordó a sógorom, T. Ernő és a faluból Dávid Sanyi volt. Sietniük kellett, de elmondtak mindent, amit tudni akartam. Délután a húgom is kijött vízért, neki adtam oda a gyerekápolási szereket, amiket délelőtt a nagy izgalomban elfelejtettem. A ruhájába rejtve csempészte be ezeket a táborba. Este ismét elbújtam a vonat érkezése előtt a túloldalon, 19 óra 17-kor szerencsésen fölszálltam Tiszafüred felé. Ott aludtam. Másnap délután értem Ispánkra és vittem hírt a megtalált őrségi kitelepítettekről. Csaknem 40 év múltán, 1989 áprilisában feleségemnek is megmutattam Kónyát. Még élt az öreg bakter-házaspár. Lefényképeztem a régi megállót, a kutat, a kis kamra épületét, ahol megbújtam, az öreg nénit és az időközben épített új megálló épületet. 1996. július 6-án húgommal, annak egyik dédunokájával és feleségemmel újra felkerestük Hortobágyot. Kónya állomást megszüntették. Csak a később épített megálló árválkodott romosán, ajtók, ablakok nélkül. A Kónya táblát a pincéből húztam elő. A megállóról az 1984. évi Hortobágy útikalauz még ezt írta: „A vonattal utazók Kónya megállóhelyen egy közlekedéstörténeti emléket láthatnak: az állomásról menetrend szerint közlekedő lóvasutat, amely minden vonathoz be- és kihozza az utasokat az aprócska Kónya településről." Mára ezeket a síneket is felszedték. A megállótól a Hortobágy-Balmazújvárosi „kövesút"-ig, a volt táborhelyre betonlapokkal fedett úton mentünk. Balra, a barakkok helyén csak egy árva csacsi állt kikötve. Kissé távolabb a kietlen pusztaságban látszott még a két juhhodály. Jobbra a volt rendőrőrs épülete állt. Udvarán egy idősebb asszony beszélgetett fiával. Húgommal beköszöntünk. Az asszony elmondta, hogy néha felkeresi a helyet egy-két volt kitelepített. Beszélgetés közben ő említette meg, hogy emlékezik egy fiatalasszonyra, akinek kis csecsemőjét megfürdette. Húgom ekkor megszólalt: „Az én kisgyerekem volt az." - Negyvenhat év után zokogva borultak egymás nyakába. Megrendítő találkozás volt! Őrizzem meg itt az asszony nevét: Blaga Györgyné ember volt az embertelenségben. Kónyán, a volt tábor helyén egy kopjafa emlékeztet az őrségi kitelepítettekre, a hortobágyi kilenclyukú hídnál pedig egy magas vaskereszt az összes hortobágyi táborokra. Betonalapjának négy sarkán, négy kőtömbön táblák:

- Per la memoria del deportati nel campo di concentramento di Hortobágy. (A hortobágyi koncentrációs táborok deportáltjainak emlékére.)
- Azt tettük, amit tehettünk, noha tudtuk, mit kellene tennünk. (Bethlen)
- Nehéz dolog hitványabbak uralma alatt élni. (Demokiitosz)
Nem véletlenül hagyom ezt a feliratot utoljára:
- Tisztelet az áldozatoknak, megvetés az elkövetőknek.


IRODALOM
Gulyás Gyula • Gulyás János: Törvénysértés nélkül... A hortobágyi munkatáborok 1950- 1953 fllmszociológiájának dokumentumai. [Bp.] 1989. 332 p. (Korképek és kórképek)
- Különösen gazdag irodalomjegyzéke 50 tételt tartalmaz.

Zám Tibor: Hortobágyi jegyzetek. Szociográfiák, elbeszélések. Szeged - [Bp.] 1966. 215 p. (Tiszatáj irodalmi kiskönyvtár) A hortobágyi táborokról az első - óvatos - híradás.
Ember Mária: Hortobágy, „szociális tábor", 1952-53. = Forrás, 1981. 6. sz. 9-23. p. Borsós-tanya, Hortobágy. J. Gyula visszaemlékezései. Közreadja Magyar Bálint. = Mozgó
Világ, 1983. 11. sz. 89-111. p.
Sz. Lukács Imre: Tábor a pusztán. Bp. 1985. 175 p.
Moldova György: Az őrség panasza. Riport 3. kiad. Bp. 1987. 477 p.
Saád József: Határsávból a Hortobágyra. A kormópusztai internálótábor. = Magyar Nemzet, 1989. okt 14. 10. p. - A tábor 1950 júniusától állt fel Tiszagyenda határában. A táborok
életéről igen gazdag forrásanyag.
Csikasz Péter: A hortobágyi gulág elviselhetetlenebb volt, mint Auschwitz. A kitelepítések ismeretlen tényei. = Magyar Hírlap, 1993. dec. 8. 9. p. - Jegyzökönyvek Rákosi aláírásával
az 1951. május 21-én kezdődő budapesti kitelepítések tervezéséről, végrehajtásáról, melyek tartalmazzák, hogy mi volt a feladatuk a megyei végrehajtó-bizottságok elnökeinek,
a rendőrkapitányoknak és AVH vezetőknek, továbbá hogy milyen úton értesültek a megyei párttitkárok.
P. V. : Karácsony a Hortobágyon. = Presbiter. A Magyar Református Presbiteri Szövetség lapja, 1993. november-december.

Forrás:Vas Megyei Honismereti és Helytörténeti Közlemények 24. számában, 1997-ben negyedikként jelent meg, a 43-tól az 53. oldalig.